Elmúlt tizenkét évem alatt általános- és középiskolai tanulmányaimat végeztem. Elsőosztályos korom óta tudtam, tudatták velem, hogy az érettségi egy nehéz dolog. Nagyon nehéz. És erre készülünk iskolai tanulmányaink során és érett felnőttségünket bizonyítva lépünk ki az iskola kapuján.
Alapjában véve, ha ezt így olvassuk korrektnek tűnik. Ellenben a felszín alatt pár furcsaság is lapul.
Magát az érettséit szinte mindenki le tudja tenni. Aki nem tud forrástelemezni törin, esszét írni magyaron, vagy számolni matekon legalább a feladatok 20%-ában annak valószínüleg nem is a középiskolában lenne a helye.
Ahogy a fentebbi bekezdésben is írtam, az érettségihez leginkább különböző kompetenciák, készségek szükségesek mintinkább a tárgyi tudás - habár leginkább utóbbit tanultam. (Nehány középiskolai tanárom probálkozott az előbbivel is, szerencsére.)
Egyrészt így a rendszer tulajdonképpen önmagát kérdőjelezi meg, amíg a két komponens (készség, tudás) nincs egyensúlyban. Bár ez a változás szerintem idővel végigmegy a rendszeren.
A másik, ami nem stimmel, és valamennyire következik is az előzőből, hogy nehéz. Érthető hogy a nehézség hangsúlyozása egyfajta motiváció a gyermek számára. Másrészt nyomást is gyakorol rá, ösztönzi a teljesítésre.
Ez pedig téves megítélést ad az embernek az iskola fontosságáról, amikor szembetalálja magát a különbséggel, hogy nem is nehéz. („Ezért kellett ennyit tanulni?”) És azt gondolja ha a középiskola nem is, az egyetem majd ad neki használható, fontos tudást is.
Aztán lehet hogy 3(+2) év múlva rá fog jönni: tévedett.
Így a középszintű érettségi tulajdonképpen egy szükségszerű rossz, ami kell, de értelme nincs. Hacsaknem emelt szinten felvételiként, melyről a következő bejegyzésben folytatnám a betűk sorát.
[Megjegyzés: Első bejegyzésem kapcsán kérek elnézést, ha picit kusza vagy logikátlan lett a bejegyzés. Igyekszem idővel ezt kiküszöbölni.]